irány

Definition from Wiktionary, the free dictionary
Jump to: navigation, search

Hungarian[edit]

Etymology[edit]

Possibly from the same root as iramlik ‎(to rush, sweep) or iránt ‎(towards, for) +‎ -ány.[1]

Pronunciation[edit]

  • IPA(key): [ˈiraːɲ]
  • Hyphenation: irány

Noun[edit]

irány ‎(plural irányok)

  1. direction

Declension[edit]

Inflection (stem in -o-, back harmony)
singular plural
nominative irány irányok
accusative irányt irányokat
dative iránynak irányoknak
instrumental iránnyal irányokkal
causal-final irányért irányokért
translative iránnyá irányokká
terminative irányig irányokig
essive-formal irányként irányokként
essive-modal
inessive irányban irányokban
superessive irányon irányokon
adessive iránynál irányoknál
illative irányba irányokba
sublative irányra irányokra
allative irányhoz irányokhoz
elative irányból irányokból
delative irányról irányokról
ablative iránytól irányoktól
Possessive forms of irány
possessor single possession multiple possessions
1st person sing. irányom irányaim
2nd person sing. irányod irányaid
3rd person sing. iránya irányai
1st person plural irányunk irányaink
2nd person plural irányotok irányaitok
3rd person plural irányuk irányaik

Derived terms[edit]

(Compound words):

(Expressions):

References[edit]

  1. ^ Gábor Zaicz, Etimológiai szótár: Magyar szavak és toldalékok eredete, Tinta Könyvkiadó, 2006, ISBN 963 7094 01 6